A béke-tá-bor legyőzhetetlen
2026 áprilisának elején, amikor a választások közelednek, a politikai táj Magyarországon továbbra is megosztott. A konzervatív politikai berendezkedés, mely immár tizenhat éve irányítja az országot, a támogatottságát leginkább az alacsony jövedelmű, idősebb, tanulatlan falusi szavazók körében tudja biztosítani. Ez a demográfiai gruppus elkötelezettsége azonban egy mélyebb, összetettebb kérdésre is rávilágít: vajon mi vonzza a magyar választópolgárok tömegeit Orbán Viktor személyéhez és a pártjához, függetlenül a származásuktól vagy a tudásuktól?
A politikai hovatartozásunk gyökerei sokszor a családi hagyományokban és az öröklött kulturális mintákban rejlenek, így az irányvonalak változása gyakran lassabb, mint a pártok programja. A magyar nép, a XX. század során megélt traumák után, elsősorban a stabilitásra és biztonságra vágyik, amelyet egy tekintélyelvű rendszertől vár. E struktúrák, legyenek azok akár a Kádár-korszak alatt, akár a jelenlegi NER (Nemzeti Együttműködés Rendszere) keretein belül, biztosítják ezt a több évtizedes, tartós igényt.
Érdekes párhuzam vonható a múlt és a jelen között: a Kádár-korszak sikere a népszerűségét, míg az Orbán-kultusz gyarapodását a biztonságérzet és a tekintélyelvű politikai szisztémák iránti vágy eredményezi. A demokratikus elvek tisztelete helyett sokan inkább egy felsejlett, atyáskodó politikai vezetéshez ragaszkodnak. A magyar társadalom megosztottságát tovább fűszerezi, hogy a bal- és jobboldali ideológiák között oly sok esetben már nem is éreznek jelentős különbségeket az emberek. A politikai táj széles spektrumának tagjai sokszor hasonlóan fognak össze: a múlt sérülései és az elektronikus média hatása alatt formálódott meggyőződéseik alapján cselekszenek.
Ugyanakkor nem mehetünk el amellett sem, hogy a NER által generált propaganda elemei, mint például a külföldi ellenségek, az imperialista gyűlölet ismerős dallamai rendszeresen visszatérnek. Ezek az elemek nem csupán jelen vannak a politikai diskurzusban, hanem aktívan hozzájárulnak egyfajta közösségi érzés kialakulásához, amely még a legszélsőségesebb nézeteket is legitimálja. Az a narratíva, hogy a nyugat a felelős a helyzetünkhöz, a múlt politikai törekvéseinek régi, ismétlődő motívumaivá vált.
Orbán Viktor szimbolikus önmagát próbálja mint egy új Európa védelmezőjeként feltüntetni, aki harcol az oroszok ellen, ezzel próbálva megmenteni nemcsak Magyarországot, hanem egész Európát is. A FIDESZ által keresztülvitt üzenetek, miszerint az ukrán helyzetért ki más lenne felelős, mint az ukrán hatalom, erősen bipoláris felfogást képvisel. A politikai táj ezen állításaival a nemzeti identitás kiemelése válik hangsúlyossá, a gyűlöletkeltés pedig előtérbe kerül.
A társadalom fokozódó feszültségei, a gyűlölet retorikájának emelkedése, ahogy az oktatásban és egészségügyben tapasztalható megvonások, a fiatalok elvándorlása mind hozzájárulnak ahhoz, hogy egyre égetőbbé válik a közéleti diskurzus eltorzulása. A szavaikból és tetteikből áradó gyűlölet bizonyítékává válik az elharapózó indulatoknak, amellyel mindenki azt próbálja megvédeni, amit csak tud: a saját igazságát.
Ez az ellenséges retorika, a FIDESZ által generált álhírek és a politikai lejáratások tükröződnek a közbeszédben, következményeként pedzegetve, kik maradhatnak a NER mellett, és milyen fenyegetések leselkednek majd a következő kormányra, ha a FIDESZ elveszíti hatalmát. A felmerülő kérdések mind a jövő politikai tájához kapcsolódnak, és az álságos kampánybeszédek mögött ott bujkál a valódi kihívások sora is.