Nézőpontok a Megbékélésről
Nemrégiben, a véletlennek köszönhetően, összefutottam egy régi ismerősömmel. Barátságunk története egészen a gyerekkorunkig nyúlik vissza, tele vidám emlékekkel és csínytevésekkel. Az évek során azonban eltávolodtunk egymástól, ő a politikai pálya egy bizonyos irányába lépett, míg én más utakat választottam. A kapcsolatunkat már csak ritka találkozások fűzik össze, amikor is általában más, kevésbé kényes témákról diskurálunk, mint családunk, hétköznapi munkánk. Az utolsó megbeszélésünk alkalmával, amely néhány héttel a választások után zajlott, azonban úgy éreztem, hogy ideje megkérdezni, hogyan éli meg a mostani politikai helyzetet.
„Gondolom, hallottál róla, hogy mekkora forgalom alakult ki a damaszkuszi úton?” – kérdeztem, kíváncsi voltam a véleményére.
„Árulók! Hulljon a férgese!” – hangzott a válasz, amelyben semmi kétség, csak düh rezgett.
„De hát kevesebben is lesznek” – próbáltam fűzni egy másik észrevételt, de ő erre már nem reagált. Közvetlenül rákérdeztem a nemzeti vagyon eladományozására is, ami a közel-keleti és dél-amerikai irányba történik. Ekkor már nekem támadt az érvelésemmel: „Miről beszélsz? Te ott voltál? Láttad? Ez csak süket libsi duma!”
Én viszont nem tudtam a helyszínen lenni, amikor a magángépek pakolták a „szajrét.” Mivel meglehetősen nyomasztó a diskurzus, megkérdeztem tőle: „Te láttad, amikor kitört a Vezúv?” E kérdésre a barátom értetlenül nézett, de aztán felismertem, hogy talán ez a hasonlat nem volt a legmegfelelőbb. Az aggodalmam csak nőtt, ahogy elkezdtem érezni, hogy a politikai diskurzusunk nem hoz előre minket.
„De, azért nem lettél rasszista?” – faggattam, hiszen az utolsó kérdésem talán a legfontosabb volt. A válasz ledöbbentett: „Minden normálisan gondolkodó ember rasszista.” Ekkor realizáltam, hogy bármiféle érvem süketen cseng, hiszen az érvelés teljesen értelmetlen egy ilyen megbélyegzés hatására. Az ő nézőpontjából a világ úgy tűnik, hogy nem bír el minket a nyitottságunkkal.
Az érzést, hogy képtelen vagyok meggyőzni a barátomat saját valóságából, tehetetlen düh követi. Végül úgy döntöttem, hogy az ilyen súlyos témákat inkább mellőzöm, hogy megőrizzem a kapcsolatunkat. Elköszönve csendesen hozzáfűztem: „Talán érdemes lenne elgondolkodnod ezen a Vezúv-kérdésen.” Az ő tekintetében láttam, hogy fogalma sincs, miről beszélek, de a válaszait nyilvánvalóan nem is keresné.
Így a találkozónk végén azt éreztem, hogy a politikai diskurzus és a megbékélés jelenleg nehezen összeférő fogalmak; hiszen a távolságok nemcsak fizikaiak, hanem mentálisan is felnagyítódnak. A politikai irányultság és a személyes nézőpontok sokszor jóval fontosabbak, mint az emberek közötti viszonyok, és ez a megfigyelés aligha apró kérdés a mai társadalmunkban.