A magyar politikai közösség mesterséges pótlásának kényszere
A modern magyar történelem egyik meghatározó problémája, hogy az egységes nemzeti politikai közösség mindig hiányzott vagy töredezett volt. Az elmúlt évtizedek vezető politikai irányzatai rendre mesterségesen próbálták meg pótolni ezt a hiányt. Medgyessy Péter első kormányfői éveit például az jellemezte, hogy sikerült közelebb kerülnie a nemzeti középhez, de utódja, Gyurcsány Ferenc reformer politikája ezt a pozíciót teljesen felszámolta. Ezzel szemben Orbán Viktor tanult korábbi hibáiból, és a Fidesz keretében új társadalmi konszenzust próbált létrehozni – habár ez is többnyire csak retorikai, nem pedig valós értelemben történt meg, különösen a NER kiépülését követően.
Az események tanulsága egyértelmű: a magyar politikai közösség mindig egy lázas konstrukció maradt. A gyökerek mélyén a történelmi tradíciók, a nemzetállami és demokratikus közösségi törekvések, valamint a modernista ambíciók kölcsönös inkompatibilitásai húzódnak meg.
A társadalom széttöredezésének történelmi öröksége
Magyarország társadalmi fejlődése mindig féloldalas maradt. A bérmunkásság és szegényparasztság nem tudott részét képezni a nemzeti politikai közösségnek a 20. század közepéig, és ezt követően is csak látszólagos integráció történt a Kádár-korszakban. A modernizáció csúf ára az lett, hogy a társadalom egyrészt az individualizmus irányába tolódott el, másrészt társadalmi rétegeződése rigid maradt, megakadályozva a valódi közösségesedést.
Az államszocializmus utolsó éveiben a demokratikus polgári fejlődés lehetőségével kecsegtetett ugyan, de ez hamar kiüresedett. Az 1990-es rendszerváltás során a félperifériás struktúrák konzerválódtak, és a nehézségek nyomán az a kevés szociális kohézió is szétfoszlott, ami korábban a társadalomban létezett. Az eredmény: egy traumatizált, politikailag polarizált társadalmi szövet, amely képtelen felülemelkedni történelmi sérelmein.
A konszenzus keresésének kudarca
A magyar politikai kultúrát mindmáig az antagonisztikus szembenállás határozza meg. A Fidesz retorikai szinten ugyan demokratikus közösséget hangsúlyoz, de valódi törekvései inkább az önmaga által kijelölt táborok kiszolgálására korlátozódnak. Az ellenzéki erők pedig megmaradtak a belső harcoknál és saját szavazóbázisuk bővítésének görcsös kívánalmánál. Pont emiatt ellehetetlenül a közéleti kompromisszumok keresése, és a pártokat elválasztó árkok egyre mélyebbek.
Egy átfogó nemzeti konszenzusos térre a politikai elit mindkét pólusa képtelen. E nélkül azonban esély sincs egy tartós társadalmi stabilitást előidéző rendszer felépítésére, különösen egy olyan globalizált világban, ahol a kohézió jelentősége csak tovább növekszik.
Félrevezető Nyugat-utolérési illúziók
A hazai közgondolkodásban régóta létezik az a mítosz, hogy Magyarország képes lehet a Nyugathoz való felzárkózásra. Ez azonban mindeddig hamis ígéretnek bizonyult. A dualizmus korában, a két világháború közötti érában vagy éppen az államszocializmus időszakában is sokszor és sokféleképpen próbálták megvalósítani, de mindig ugyanoda lyukadtak ki: a magyar modell egy félperiférikus struktúra marad.
Mára a helyzet még sötétképpé vált, hiszen miközben a Fidesz neoliberális gazdaságpolitikája karbantartja az alacsony bérek világát, az ország gazdasági távlatai egyre inkább olyan félgyarmati struktúráknak felelnek meg, amelyekhez valóban csak délibábos remények fűződhetnek.
A további irányok vakvágányai
A magyar fejlődési modellek sorozatos kudarca abból fakad, hogy a hatalmi elitek sosem voltak képesek összehangolni a valós gazdasági fejlődési célokat az aktuális társadalmi igényekkel. Az ellentmondásos közpolitikai lépések csak konzerválják a szélsőséges egyenlőtlenségeket és a strukturális problémák rendszeres újratermelését.
Az elmúlt évek fejleményei elkeserítőek: egyre jobban megerősödik a vidéki függőségi rendszer birtokgazdaságra emlékeztető árnyképe, miközben a nagyvárosi szigetek belső fejlődése nem tud társadalmi dinamikát indukálni. Mindennek következményeként a hazai közéletben meghatározó karakter továbbra is a stagnálás marad.
Forrás: hang.hu/publicisztika/forradalom-utan-ii-173863