Az utolsó másodpercek: Az emberiség lassú sodródása
Mi történik akkor, amikor az emberiség tükörbe néz, és felismeri, hogy a végzet közelít? Dévényi István elmélkedése ezen a kérdésen indítja el a gondolatok zavaros áradatát. Minden nagy összeomlás, minden drámai végkifejlet egyetlen, visszatérő kérdést von maga után: miért nem volt senki, aki időben cselekedett volna? Mit csinált az emberiség, amikor az összeomlás jelei már rég láthatóak voltak?
A válasz rémisztően egyszerű. Az egyének a hétköznapok monotóniájába süllyedve csak arra figyeltek, hogy a hajukat megigazítsák, és hogy a nap rutinjaiban elveszve elfeledjék a mögöttes, sokkal aggasztóbb valóságot. Ez a felismerés nem szükségszerűen hoz enyhülést, inkább fokozza az értetlenséget és a haragot. Miért volt ezen a világon olyan könnyű nem látni? Miért volt olyan könnyű elfogadni a csendes összeomlást, mint hétköznapi tapasztalatot?
Propaganda és önámítás: Az évtizedek alatt tökéletesített színjáték
A mainstream gondolkodás, úgy tűnik, nem a felismerésre törekszik, hanem az önfelmentésre. Az igazság kellemetlen, így jobbnak tűnik elbújni egy mesterséges illúzió mögött, amelyről a propaganda gondoskodik. Az elmúlt évtizedekben az emberiség egyetlen dolgot tanult meg jobban, mint bármi mást: elrejteni az igazságot önmaga elől, olyan hatékonyan, hogy még a valóság sem tud áttörni ezen a vastag falon.
Nincs meglepődés: a világvége összeesküvésszagú jellege nem új keletű gondolat. Filmekben dramatizáltuk, könyvekben romantizáltuk, mégis, amikor szembejön velünk a realitás arcátlan egyszerűsége, mindannyian csak álmosan pislogva nézünk rá. Dévényi ezt az apatizmust hírhedt őszinteséggel világítja meg: az emberiség hajlamosabb fodrászhoz menni, mint cselekedni az őt fenyegető veszélyek ellen.
Napi rutinunk: hogyan szalasszuk el a jelent?
A gondolatmenet talán ironikus, de kísértetiesen valóságos. Mit teszünk mi, amikor lassan a katasztrófa központjába sodródunk? Foglalkozunk a mindennapok apróságaival, mintha nem lenne holnap. Egyéni céljaink, vágyaink apró valósága elhomályosítja a társadalmi szintű haldoklás grandiózus látképét. Az ember, minden hibájával együtt, tovább keresi az egyik rutinfeladatot a másik után, miközben a világ ég körülötte.
Tétlenség és önigazolás
Az emberi psziché bravúrosan kigondolja saját mentőöveit. „Nem az én dolgom.” „Nincs hatalmamban változtatni.” Szinte minden egyes nap meghallgatjuk ezeket a mondatokat, és minden alkalommal egy kicsit kevesebbel térünk vissza, mint előtte. A felismerés gyümölcse, ha úgy tetszik, ízetlen és keserű: a világvége forgatókönyve nem egy aktív gonosz akarat eredménye, hanem maga a tömeges tétlenség, amely a status quo szépen csomagolt formában szállítja elénk a véget.
Következtetés nélkül: a megszokás fogságában
Napjainkban valószínűleg számos Dévényihez hasonló hang próbál kitörni az apátiából és a közömbösségből, de kevés valódi változás történik. Amíg azt gondoljuk, hogy a világvége majd valaki más gondja lesz, addig mindig lesz ok arra, hogy a tükör előtt állva csak a legközelebbi fodrászhoz tegyünk időpontot. Vajon megállítható-e valaha ez az önáltatással teli spirál? A válasz talán soha nem fog megszületni, vagy ha mégis, már túl késő lesz.
Forrás: hang.hu/magyar-hang-plusz/23-ora-59-perc-59-masodperc-173887