A pedagógusképzés ára és valósága
A 2024-ben induló pedagógusképzésekre jelentkezők száma kétségkívül emelkedett, méghozzá 15 százalékkal, amit a kormányzati kommunikáció természetesen győzelemként próbál tálalni. Mindeközben könnyen felejtésre kerül az a hosszú küzdelem, amelyet a tanárok és a velük szimpatizálók folytattak a béremelésekért. Brüsszel bűnbakként való beállítása közben elmaradt a valós felelősség vállalása. Csak feltételezhető, hogy az emelkedés hátterében tényleges kormányzati intézkedések állnak, és nem más tényezők.
Az idei adatok alapján mintegy 21 ezren jelentkeztek különféle tanárképzésekre, amelyek között az érdeklődés leginkább a levelező képzéseken mutatkozik meg. A nappalis jelentkezők száma ugyan 20 százalékkal növekedett, azonban ezek a számok sem jelentenek megoldást a pedagógushiány problémájára. A levelezős hallgatók többsége már most pedagógusként dolgozik, vagy a tanítható tárgyaik körét kívánja bővíteni. Ez ugyan erősítheti az intézmények szakképzettségi szintjét, de az égető tanárhiánnyal szemben nem hoz áttörést.
Diplomaszerzés és pályakezdők száma
A felvételi siker és a diploma közötti távolságot az alacsony végzési arányok is mutatják. Az Eduline adatain alapulva például a 2017-es óvodapedagógus-képzésekre jelentkezett 4860 fő közül végül mindössze 529-en szereztek diplomát. Ez kevesebb mint 11 százalékos eredményességi arányt jelent. Ezzel szemben egyes optimista becslések szerint a végzettséget szerzők 15-20 százaléka kezdi meg végül ténylegesen pedagógusként a pályáját.
Ezek azonban kétségbeejtő tendenciákat tükröznek, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a pályakezdő pedagógusok száma sem tudja felvenni a versenyt az évről évre nyugdíjba vonuló tanárok mértékével. A 2024-es pályakezdő tanárok száma (összesen 2083 fő) például messze elmarad attól a 7500 nevelőtől, akik elérik a nyugdíjkorhatárt. Ez akut munkaerőhiányt és terhelést helyez azokra, akik még a pályán maradtak.
Társadalmi dilemmák és valódi motivációk
A tanári pálya választása mögött sokszor nem valódi elhivatottság, hanem praktikus célok húzódnak meg. Már több évtizedre visszanyúló gyakorlat, hogy a pedagógiai képzésekre olyanok is jelentkeznek, akik máshol nem találtak lehetőséget továbbtanulásra, de diplomát mindenképpen szerettek volna szerezni. Akik pedig sikeresen diplomát szereztek, gyakran vonzóbb, jobban fizető, nem pedagógusi karrierutakat választanak.
A kilencvenes évek példája jól illusztrálja ezt a jelenséget: a nyelvvizsgával rendelkező szakos pedagógusokat és bölcsészeket egyéb iparágak, például multinacionális cégek vonták el a pályáról, lelketlenséget és figyelmen kívül hagyást tanúsítva az oktatási szektor iránt. Ez a tendencia nem is mutat különösebb változást még ma sem.
A jövő oktatása: kihívások és tétlenség
A fiatal generációk nevelésének intézményes válsága mögött nemcsak a tanárképzések számai, hanem az azokból kiinduló sikeres pályaindítás alacsony mértéke állhat. A pedagógusok alacsony társadalmi megbecsültsége, az évek óta stagnáló fizetések, valamint a sztrájkok és polgári engedetlenségek dacára érvényesülni kívánó kormányzati érdekek tovább súlyosbítják a helyzetet.
A helyzetet tovább bonyolítja az Európai Bizottság oktatási elemzése, amely szerint az újonnan jelentkezők jelentős része ugyan már a rendszerben dolgozik, de inkább képesítésének szintjét kívánja bővíteni, mintsem hogy friss munkaerőt jelentene. Ez nemcsak az oktatásnak, hanem az érintett generációknak is veszteséget jelenthet, hiszen az egyik legsürgetőbb feladat a tanügy vonzerejének növelése lenne, amely jelen pillanatban sem rövid, sem hosszú távon nem látszik megalapozottnak.
Az oktatás jövőjéről szóló diskurzus azonban egyelőre megakad a problémák felvázolásánál. A valódi változásokhoz több kell, mint PR-siker: komoly elköteleződés és a társadalom által is támogatott programok kellenek, hogy a tanári hivatás ismét vonzóvá váljon a fiatalok számára.
Forrás: hang.hu/publicisztika/tani-tani-174121