Önkéntes száműzetés – Egy magyar család kivándorlásának története
Stiedl Gábor 2025. december 07. 18:00
Van-e az életben olyan, az ember fölött álló törvény, amely megmondja, hogyan és hol kell élni? Hol húzódik a határ az egyén szabadsága és a közösség kényszerítő ereje között? Ki döntheti el, hogy meddig tűrjük el azt a szenvedést, amelyet az élet ránk ró? Ezek a kérdések foglalkoztattak a kétezres évek elején, amikor Budapestre visszatérve az elhelyezkedés, a lakhatás és a családfenntartás embert próbáló kihívásaival kellett szembenéznem.
Örömmel érkeztem vissza az otthonomba, a szeretett városomba, ahol annyit tettem már. Fiatalon részt vettem a rendszerváltásban, alapító fideszes voltam és az első szabad választáson a XII. kerületi jelölt. Egy rövid időre még az alpolgármesteri poszt is kilátásba került, ám a sors közbeszólt, és a megválasztásom helyett a megbuktatásomról gondoskodott. Akkor még nem sejtettem, hogy ez mennyit segít rajtam, hiszen a politikai pálya sosem volt a szívem vágya. Ezt követően Berlinbe költöztem, a kalandvágy és a szabadság iránti elkötelezettségből, élvezve az egyetemi éveket és a kulturális életet. De sosem akartam végleg ott maradni; az első gyermekem születésekor hazaköltöztem.
A hazatérés öröme azonban hamar elmúlt. Szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy míg távol voltam, minden megváltozott. Lakásom árán mára csak egy egyszobás lakásra futotta volna a drámai ingatlanpiaci áremelkedés miatt. Végül sikerült liciten nyernünk egy apró önkormányzati bérlakást öt évre, aminek örültünk, de ez még nem volt a legnagyobb problémánk.
Az igazi gond ott kezdődött, hogy rendes munkát sem tudtam találni. Képzett és némileg gyakorlott újságíróként, akinek cikkei megjelentek hazai lapokban, nem találtam állást a médiában. Hiába dicsérték az önéletrajzomat, fizető munkát nem kaptam. Politikai kapcsolataim révén sikerült egy három hónapos PR-megbízást szerződnöm a Műcsarnokhoz, de aztán semmi. Csak a hallgatás és a válasz nélküli beadványok várták a munkámat. Kijózanodtam, amikor rádöbbentem, hogy a politikában nincsen hála – segítségre nem számíthattam, különösen, hogy a Fideszben kezdettől fogva a kritikus hangadókhoz tartoztam.
A tizenpár évvel a szabadabb élet ígérete után a lehetőségeim végzetesen szűknek tűntek. Egy félreértett álláshirdetés miatt telefonos hirdetésszervezővé váltam, és a filozófia, pszichológia és média iránti érdeklődésem helyett a kereskedelem és hirdetés világában találtam magam, amitől akkor jobban irtóztam.
Nem volt más választásom, és ma már ezt sem bánom, mivel az a kemény három év tanított meg a kitartásra és türelemre, amiből később építkezhettem. Igen, minden munka formálja az embert. Céljaim viszont megváltoztak. A pénz önmagában nem volt elég ahhoz, hogy elhagyjam a hazámat; éreztem, hogy nem vagyok itt szükséges, a munkám nem értékeltetik, és a gyerekeim egy olyan közegben nőttek volna fel, ahol én magam is szenvedek.
Ez a hosszas vívódás végül egy sorsdöntő döntéshez vezetett: kivándorlunk egy olyan országba, ahol méltó életet tudunk biztosítani magunknak. Száműzetésem nem a pénzről szólt, hanem arról, hogy egy boldog asztalos legyek a világ másik felén, mintsem egy meg-hasonlott értelmiségi a saját hazámban. A magyar politika bűzös légköre elüldözött, és végül az önkéntes száműzetés vált az egyik legértelmesebb megoldássá.
Kivándorlásunk mára húsz év távlatában is emlékezetes. Nem asztalosként, hanem szobafestőként élem mindennapjaimat. Senkinek sem kívánom, hogy megtapasztalja a migráns lét nehézségeit, mert nem volt könnyű. Bizonyos embereket megroppantott, másokat felvirágoztatott, de kivétel nélkül mindenkit az örökös kétkedés állapotába taszít, ami a kultúrsokk következménye. Remélem, elérkezik az az idő Magyarországra, amikor senkinek sem kell menekülnie a hazájából, és talán egyszer még mi is hazatérhetünk.
Stiedl Gábor
Forrás: hang.hu/vendegoldal/onkentes-szamuzetes-egy-magyar-csalad-kivandorlasanak-tortenete-182685