Két semmi között egy pofon – Gondolatok egy „neurodivergens kiállítás” ürügyén
Pethő Tibor cikkében a neurodiverzitásról zajló kiállítást elemzi, amely a Budapest Galériában látható. A tárlat célja, hogy a látogatókat olyan világba helyezze, ahol a valóság és a képzelet határai egybeolvadnak. Dóra Emese installációja tökéletes példája ennek, mely bemutatja az emberi elme rendkívüli működését.
A kiállításon nyolc neurodivergens művész – köztük Francsics Györgyi, Gyarmati Zsuzsi és Turchányi Zsófia – alkotásai láthatók. A neurodiverzitás fogalma a szokatlan idegrendszeri működésre utal, beleértve az autizmus és ADHD különböző formáit, de tágabb értelemben bárki vonatkozásában szóba jöhet, akinek idegrendszere van. A tárlat egyértelműen arra hívja fel a figyelmet, hogy nincs két egyforma ember, így nincs két egyforma agy sem.
Sok esetben a neurodivergens emberek élete kihívásokkal teli, amely a társadalmi környezet megértésének hiányából fakad. Németh Dóra installációja is hangsúlyozza ezt a kiszolgáltatottságot, amely az autizmus esetén különösen éles. Az ilyen élethelyzetek az autisztikus kiégéssel zárulhatnak, ami súlyos következményekkel járhat.
A kiállításon a művészek élményei és a mindennapi nehézségek jelennek meg, miközben a tudományos háttér is bemutatásra kerül különböző információs táblák formájában. Arra is rávilágítanak, hogy vannak elméleti és társadalmi vonatkozások a neurodiverzitás mögött, és hogy a megértés érdekében elengedhetetlen a neurotipikus nézők érzékeny figyelme.
Párhuzamosan két színházi élmény is emlékezetes: a „Ha megtapsolom a harangot” című dokufikcióban és „A fura” című előadásban a neurodivergens lét különböző aspektusait tükrözik és ábrázolják. A megérthetetlen élethelyzetek és a kreatív alkotás összekapcsolása arra utal, hogy a neurodiverz megközelítés nem csupán a mentális folyamatokra korlátozódik, hanem az emberekről és az ő tapasztalataikról is szól.
P. Szathmáry István grafikái irreverzibilis humorral közelítik meg a neurodivergens élet abszurd nehézségeit. A művész ironikus megjegyzései, mint például a „Nem kell mindent annyira túlgondolni!” figyelemfelkeltőek, hiszen ezek a tanácsok sokszor épp hogy prejudikálnak, nem pedig segítenek. A stigmatizálás, a minősítések, mint a „fura” vagy „autista” szavak, további fájdalmat okoznak a neurodivergens közösség tagjainak.
Hangsúlyozni kell, hogy a neurodiverzitás nem csupán a pszichológiai állapotokról szól, hanem tágabb összefüggései is vannak. A tudomány eddigi ismeretei még mindig hiányosak a kérdéskörben, és a tárlat kísérletet tesz arra, hogy megnyissa a párbeszéd lehetőségét a neurodiverzitás és a társadalom közötti kapcsolatban. Vétek Zsófia és társai által írt AuTipikus könyv is a témát járja körbe, megvilágítva a neurodivergens emberek tapasztalatainak komplexitását.
Ezért a kiállítás nemcsak művészeti élmény, hanem egy fontos társadalmi párbeszéd beindítója is, amely arra ösztönözheti a látogatókat, hogy másként tekintsenek a neurodiverzitásra, mint ami egyedüli hátrányt jelent, hanem értékként ismerjék el azt.
Mindezek tudatában érthető, hogy miért fontos a neuroaffirmatív szemlélet terjesztése, amely a neurodivergens identitás fejlődését támogatja, és arra ösztönöz, hogy a különbözőségeket az emberi sokféleség természetes részének tekintsük.
A cikk Két semmi között egy pofon – Gondolatok egy „neurodivergens kiállítás” ürügyén címmel a Magyar Hang 2025/48. számában jelent meg.
Forrás: hang.hu/kritika/ket-semmi-kozott-egy-pofon-182936