Velencei-tó: A természet nyugalmának temetése
Valami egészen hajmeresztőt szándékoznak építeni a Velencei-tó sukorói partján: egy háromezer fő befogadására alkalmas óriáscsarnokot, amely a kormány szerint egy „Fiatalokért Központ” lesz. Hallott már valaki ilyen kreatív és hasznos elnevezést? Mindezt szállodák, szórakozóhelyek, irodák és egyéb létesítmények vegyes felvágottjával fűszereznék – gyakorlatilag bármit építenek, amit a tervezők álmukban összezavart gondolataikkal előhúznak. És mégis hova? Az ország egyik legérzékenyebb természetvédelmi területére, egy olyan madárrezervátum közelébe, amely nemzetközi jelentőséggel bír. Nem beszélve a történelmi emlékhelyekről és a környék egyedi ökoszisztémájáról.
Emlékezzünk, vagy felejtsünk?
Emlékezzenek csak vissza 2009 tavaszára, amikor civilek élőláncot hirdettek meg ugyanennél a partszakasznál, tiltakozva az akkori, Gyurcsány-kormány álmodta kaszinóváros projekt ellen. És most? Ugyanezen területen újra telekspekuláció bűzét érzik az orruk alatt, csak most már nagyobb hangnemben és pofátlanabb kivitelben folytatják. De mit várhatunk egy olyan politikai rendszerben, ahol a telekspekuláció immár az állami politika szintjére emelkedett? Az sem számít, kinek a zsebébe vándorolnak a haszonkulcsok, mert úgy tűnik, ebben nincs pártállás.
Hangrobbanás és életrombolás
Milyen remek ötlet “színesíteni” a környéket egy százezer fős EFOTT fesztivállal! Hetven decibel dübörögné végig a valaha nyugodt és harmonikus tópartot, miközben az új létesítmények zajos szórakoztatóipari központtá alakítják azt. Úgy tűnik, a kormány szerint az ilyen zsúfoltság megkoronázza az idegenforgalmi fejlesztést. A helyi lakosok, a természetvédelem szószólói és a helyi élővilág mind olyan akadályok, amelyeket egyszerűen félre kell söpörni, ha egy “álomprojekt” és egy gyors profit lehetősége befut.
Hátunk mögött, a jövőnk ellen
Egykor kiáltvány született: „Tiltakozunk, hogy a politikusok a hátunk mögött üzleteljenek a jövő nemzedékek örökségéről, és hogy oda nem illő létesítmények veszélyeztessék a Velencei-tó ökológiai egyensúlyát.” Mi maradt ma ebből a szellemből? Maradt-e egyáltalán valami, vagy már megint az apátiába süppedtünk? Azok, akik valaha szavalták Radnóti verseit a tóparton, most vajon újra felemelik hangjukat? Vagy csendben figyelik, ahogy az ország legszebb tájai az építkezési gépek porába vesznek?
Pusztítás vagy fejlődés?
A kérdés már nem is az, hogy mi lesz az érintett természeti területek sorsa – az már régen eldőlt. A falanszterizáció és a profithajhászás nyert, a hangjukat felemelni nem merők pedig a vesztes oldalon ragadtak. Ami valójában megmaradt, az a cinizmus: egy olyan ország képe, ahol történetesen édesmindegy, hogy ki van hatalmon, ha arról van szó, hogy a közjót az elit érdekeiért dobják oda.
Forrás: hang.hu/magyar-hang-plusz/topartbiznisz-173396