A naiv-lelkes külpolitika áfiuma ellen való orvosság
A magyar történelem küzdelmes időszakait tele vannak hősies próbálkozásokkal, de az ezeket követő tartós eredmények rendre elmaradnak. A legjelentősebb nemzeti ünnepeink, mint március 15., június 4., október 6. és 23., sokkal inkább a bukásokról és tragédiákról tanúskodnak, mint a diadalokról. Említésre méltó, hogy a magyar politikai elitalakítások felbukkanó mintázata sajnálatos módon a külpolitikai naivitásra utal, amelynek következtében a kezdeti belpolitikai sikerek gyakran súlyos hibákba torkollanak a világszínpadon.
Történelmünk során, kezdve Hunyadi Mátyás uralkodásával, a magyar elit gyakran tévesen értékelték a külpolitikai mozgásteret. Mátyás ugyan milliárdokat pazarolt el politikai ambícióira, de legalább a török veszéllyel szembeni küzdelem esélyeinek javításában is érdekelt volt. A három részre szakadt ország korában a nemzeti önérdek és a politikai érdekszolgáltatás akaratlanul is elhomályosította a valóságos veszélyeket, így például a török hódítással szemben a nemesi küzdelem sok esetben elsődleges célnak tűnt.
II. Rákóczi Ferenc kivételként fogható fel, aki reálisan mérte fel az erőviszonyokat, szövetséget keresve a francia hatalom révén. A francia támogatásnak hiányában azonban a nemesi rend és a katonai vezetés közötti feszültségek később egy olyan vereséghez vezettek, ami elkerülhető lett volna.
Az 1848-49-es forradalom idején Kossuth Lajos és csapata szintén félreismerte a nemzetközi helyzetet, és nem tudtak biztosítékot nyújtani egy független Magyar Királyság legitimitására. Ferenc József trónfosztása nem tartogatott alternatív megoldásokat a nemzet számára, pedig ekkor I. Miklós orosz cár is támogathatta volna az ügyünket. A naív külpolitikus Károlyi Mihály szintén erősen hozzájárult Trianon szomorú mértékéhez a magyar honvédek kiábrándító elbocsátásával.
A két világháború közötti politikai elit, élén Horthy Miklóssal, hasonlóan hibázott. Az első világháború után a „mindent vissza” ideológia olyan várakozásokat ébresztett, amelyek valójában megakadályozták egy ésszerű területi revíziót. Az 1938-as német előretörés következtében pedig egyre inkább eltávolodtak a valóságtól, amely a társadalom újabb válságához vezetett.
1949-re a kétpólusú világrendben a magyar antikommunista fordulat helyett a változásra vágyó vezetők cselekedetei a végső katasztrófához vezettek, például 1956-ban. Ugyancsak kikerülhetetlen kérdés maradt, hogy milyen irányvonal vezetett volna kevesebb konfliktushoz.
A rendszerváltás naiv optimizmusa 1990 körül egyfajta illúziót táplált, hiszen a nyugati szövetségekbe vetett túlzott bizodalmat, a gazdasági reformok kötelezettségeit nem sikerült biztosítani. Ebben az időben a nemzetiségi kérdések kellemetlen feleslegessé váltak, ami későbbi gondokat generált.
2004 után a magyar külpolitika a NATO- és EU-tagság elnyerésével elveszítette irányvonalát, és az eddig megvalósított célok elérése után nem alkotott új keretet. Kovács László és utódai alatt az egyre mélyülő belpolitikai és gazdasági nehézségek mind a külpolitikai súlyt, mind a szövetségi kapcsolatokat kockáztatták.
Az 2014-től érvényesült keleti fordulat és Orbán Viktor illiberális állameszméje mögötti idealizmus a Szijjártó Péter vezetésével fémjelzett külpolitikának a belpolitikai érdekek eszközeivé váltak. Egyértelműen látható, hogy ezen időszak során a magyar külpolitikai súly folyamatosan nőtt, hiszen sok olyan problémát foglaltak magukba, amelyre a nyugati demokráciák nem tudtak válaszolni, mégis, a hosszú távú megoldások elmaradtak.
Összességében a magyar elitnek és a politikai döntéshozóknak szükségszerűen fel kell mérniük a nemzetközi erőviszonyokat, és tudomásul venniük, hogy Magyarország egy gyalog a nemzetközi sakktáblán. Elengedhetetlen, hogy a jövő politikai orientációjában elkerüljük a naiv fejlődést, és helyette a reális célok és érdekek alapján kell alapozniuk a magyar külpolitikát.