A ravaszság határai és paradoxonai
Az elmúlt évtizedek magyar társadalmi élete olyan illúziók karneválját mutatta be, melyben a lakosság rendületlenül tapsolt egy olyan politikai színdarabhoz, amelyben saját sorsának kártyáit veszítette el. Az Európai Unióval szembeni szabadságharcnak nevezett kommunikációs hadjárat valójában egy szerepjáték volt, amelyben Orbán Viktor kormányzata az uniós tagság előnyeit saját hatalmának megszilárdítására fordította, miközben folyamatosan a közellenség szerepébe helyezte a nyugati szövetséget.
A magyar társadalom különös paradoxonként megőrizte az unióhoz való tartozás iránti elkötelezettségét, miközben élvezettel adta át magát a Brüsszel elleni propaganda látványosságainak. Az emberek ravaszságot tulajdonítottak vezetőjüknek, miközben magukról is ravasz karaktert álmodtak: mintha csak egy jól megfontolt, többdimenziós sakkjátszma résztvevői lennének, amelyben végül mindenki nyer. Azonban a történet máshogy alakult, mint ahogyan azt képzelték.
A nép és a vezető összejátszása
Orbán Viktor politikai játszmáinak sikeréhez az is hozzájárult, hogy az emberekben kialakult az a hamis biztonságérzet, miszerint a kormányfő soha nem fogja az országot kivinni az unióból. „Amíg nincs népszavazás, addig nincs baj” – vallotta a többség. A közvélemény úgy vélte, hogy az uniós pénzügyi források miatt a kormány belül marad a szövetség keretein, még akkor is, ha a kommunikáció a teljes elhatárolódás látszatát keltette. E gondolatmenet azonban a valóságtól egyre távolabb hajózott.
Orbán országa annak a veszélynek tett ki mindenkit, hogy míg a lakosság a nyugati értékek megőrzését remélte, a vezetője egy másik világ felé dolgozott. Az ország annyira belevetette magát az unióval szembeni kritikai narratívákba, hogy nem vette észre: a politikai rendszer és a hatalom emberei már egy olyan új világrend felé tolják az országot, amelyben Magyarország nem a nyugati értékek része lesz, hanem a keleti autokráciák előretolt helyőrsége.
A szabadságharc ára
A 2020-as évek dereglyéjén a politika olyan irányokat vett, amelyek még a legcinikusabb magyar agyak számára is előre nem látottak voltak. A hosszasan élvezett kommunikációs szabadságharc mögött rejlő gyakorlati hatások egyre nyilvánvalóbbá váltak. A kabinet valóságformáló képessége gyengült, a nyugati világrend megingásával azonban a hazai politikai rendszer új támpontokat keresett. Egy fehérorosz típusú átalakulás, amely az ellenőrizhetetlen hatalom maximalizálására összpontosít, már nem volt pusztán elméleti lehetőség.
A valóság fokozatosan megmutatta, mivel jár a ravaszságnak hitt önzés, amely feláldozza a hosszútávú érdekeket az aktuális politikai előnyök oltárán. Az a Magyarország, amely az uniós tagság eszméjében találta meg modern identitásának alapjait, könnyen a rendszerkritikus polgárok elhallgattatására épülő diktatúrák sorába csúszhat, ha a politikai döntések illúzióját a hatalom totális kontrollja váltja fel.
A tanulság és a következmények
A magyar politikai rendszer jelenlegi állapotában már nem az a kérdés, hogy a társadalom mikor mondja ki az eddig hitelesített narratívák végét, hanem hogy lesz-e valódi politikai alternatíva, amely a nyugati integráció újjászervezését és azok alapértékeinek helyreállítását képviselheti. Ha a nyugati együttműködés megerősítése elmarad, akkor a magyarok kulturális és politikai identitása menthetetlenül a múlté válik, mivel ez az ország a nyugati világrend pereméről a keleti érdekek kiszolgálójává avanzsálhat.
A magyar nép tanulsága keserves, de magától értetődő: a ravaszság mítosza nem pótolja az intézményi stabilitást és az értékrend alapú kormányzati működést. A rövidtávú előnyökért feláldozott hagyományok és kultúra hosszú távon a nemzeti identitás kihalásához vezetnek, és olyan politikai rendszert hagynak örökül, amely a magyar szellemiséget egy légüres térbe száműzi.
Forrás: hang.hu/publicisztika/a-ravaszsag-atka-174115