Rejtő Jenő: A mítosz, amely túlélte a valóságot
Rejtő Jenő neve bárhol előkerül, ott a pesti humor legpatinásabb pillérei dacolnak az idővel. 120 éve született az az író, aki a légiós regények szinte misztikus világát álmodta meg, miközben sosem volt tagja semmilyen légiónak. Mégis, ahogy marcona ábrázatával és tekintélyes termetével megjelent, kevesen merték kérdőre vonni az általa teremtett illúzió hitelességét. A népszerű figurák, mint Gorcsev Iván, Piszkos Fred vagy Fülig Jimmy révén egyedülálló irodalmi univerzumot alkotott, amelyben a Szahara homokja és a budapesti humor éppúgy helyet kapott.
A ponyva zsenije és a valóság határán
Rejtő minden alkotásban olyan mesterkélt játékot űzött az irodalom könnyedebb műfajaival, amely meghökkentően eredetivé tette műveit. Bár a kéziratokkal való kávéházi fizetések legendája tévhit, munkájában precizitás és módszeresség uralkodott. Javításainak rengetegében rejtőzik az a maximalizmus, amely a ponyva átlagos sablonjait romokba döntötte. Egy olyan világban, ahol „ez nem művészet, csak gyorsfogyasztás”, Rejtő épp a művészetet húzta elő a ponyva árnyékából.
A légió mítosza és a valóság kiszolgáltatottsága
Az idegenlégióba sosem lépett be, mégis a regényeiben megjelenített légiós mítosz sokakat csábított arra, hogy követve könyveinek sorait, belevesszenek a francia sivatagok valóságába. A csalódott olvasók szemrehányásai – „nem erről volt szó” –, az író számára többek között az irodalom és a valóság közötti szakadékról szóltak. A valóság persze egyéltében is visszavicsorgott rá: betegségek, munkaszolgálatos behívó és a háború embertelensége formáltak újabb fejezeteket az életperemre sodródott Rejtő sorsában.
Rejtő Jenő társadalmi és kulturális tablója
Rejtő születésének és családjának története szintén rávilágít a magyar zsidóság azon rétegére, amely az Erzsébetváros kövezett utcáin próbált boldogulni a századelő diszkriminatív viszonylatai között. Gyermekként még törékeny alkatú, később sportban és kamaszkori indulataiban kiteljesedett, mígnem irodalmi sikerei után szembetalálkozott saját önpusztításának következményeivel. Válságok, szakítások, megszégyenítések körkörös láncai kísérik életpályáját az elképesztő irodalmi sikerek árnyékában.
Az író eltűnése és az ember örökkévalósága
1942-ben, már betegeskedve és elszigetelve, a végzet közelített: a szélsőjobboldali támadások és a munkaszolgálat elől nem menekülhetett. A Don-kanyarba küldték, ahonnan már soha nem tért vissza. Ruhacserékről és eltűnése utáni feltűnéseiről szóló legendák tarkítják az egyébként reális végzetet – egy olyan emberről beszélhetünk, akinek társadalmi marginalizációja és pusztulása szinte szimbóluma egy kor sujtálta életérzésnek.
A cenzúra és az irodalmi örökség manipulációja
Rejtő Jenő művei háborúk, rendszerek és ideológiák nyomát őrzik: a cenzúra rendszeresen „javított” szövegeiben, egyszer az intellektuális réteg, máskor az ideológiai simítások miatt. Kifacsarták, lebutították, az egyszerű humor kedvéért eltorzították az eredeti mondandót. Művei, amelyek messze kiemelkedtek társai közül, mégis átélték a politika és az idő viharában vetett próbákat, igaz, az eredeti szövegek már mindörökre elvesztek.
Író és legenda
Rejtő Jenő talán örökre az egyik legrejtettebb, mégis legközvetlenebb irodalmi figurája marad a magyar palettának. Az eltérített dokumentumok, hitelesítetlen szövegmódosítások ellenére Rejtő regényei joggal tartanak igényt arra a szeretetre, ami a valódi művészetet és humort övezi. Az általa teremtett világegyetem pedig egy fejjel kiemelkedik a többi ponyva felett – mint ahogy ő is kiemelkedett mind magasságban, mind szellemben azok közül, akik közé született.
Forrás: hang.hu/budaihang/ejnye-bejnye-rejto-jeno-nem-errol-volt-szo-174202