Látszatbéke: Egy reggel emlékei
Apámmal közösen indultunk temetésre. A folyosóról kilépve megpillantottam a szomszéd fenyőfa tetején ülő baglyot. Minden reggel ott ül, már megszoktam. Ez nem kuvik, hanem fülesbagoly. A kuvik a torony lakója, egyszer még egy sérült példányt is megmentettünk. Két napig gondoskodtunk róla, apa szalonnát adott neki, bár közben megsebesítette a tenyerét, amikor etette. A kuvik fejét forgatva figyelt minket, míg apám kezén a kötést hetekig viselte. Más madarak is megfordulnak nálunk, fecskék és rozsdafarkúk, de tél van, a kamrájuk most üres, fagyosak az idők.
Két síbotot vittünk magunkkal, hogy a jeges utakon könnyebben haladhassunk. Az egyenetlen terepen azonban el-eltántorodtunk, én kétszer-háromszor elestem. Apám mindig türelemre intett: „Várj meg, ne siess!” Visszafelé már Deák Gabi apukája fuvarozott minket. Ő mondta, hogy szívesen elment volna értünk a temetés előtt is, ha tudja, de – ahogy apa fogalmazott – erről nem volt lehetőségünk tájékoztatni. A presszóban vártuk, hogy a garázsból előálljon az autó, én közben kóla mellett szunyókáltam a kályha melengető hője mellett. Apa eközben valakivel beszélgetett, hozzám csak akkor szólt, mikor már indulnunk kellett.
Az idő múlása és a gyereki gondolatok
Mikor indulásra készültünk, figyeltem apám barna szövetkabátját. Tudtam, egyszer majd az enyém lesz, ha megnövök. De abban a percben nem akartam ezen gondolkodni, mert e gondolat magában hordozta azt is, hogy apa egyszer öreg lesz – és az öregség számomra akkor összeolvadt a halál gondolatával. Az öregséget mindig másokhoz kötöttem: Feri bácsihoz, aki részeges, vagy Johánka nénihez és Rega mamához. Ezek az emberek öregek. Apa viszont más. Nem öreg, nem részeg, és nem is lesz az – gyermeki logikám számára ezek egyszerre voltak biztos tények és védelmező hitek.
A mi házunk, a parókia, különleges hely volt számomra. Oda csak mi tartoztunk: apa, anya, én, és kicsi testvéreim, akik még nem ismerték a világot az én perspektívámból. A halottak, az elmúlás más házak részei voltak a faluban. Mi élők voltunk, és a házunkban se öregség, se halál nem aratott.
Forrás: hang.hu/magyar-hang-plusz/latszatbeke-174561