Az igazság ára: Orbán és az uniós források
Menczer Tamás fideszes kommunikációs igazgató alig két hete tette le az asztalra örökérvényű tételét: az ember a telefonját vagy a zsebkendőjét veszti el, de uniós forrást nem. Szavai minden kétséget kizáróan azt akarták biztosítani, hogy Magyarország lakosai végérvényesen megnyugodjanak a kormány kezében lévő „megkérdőjelezhetetlen” politikai erények felett.
Lehet-e ezen biztosítékokkal a zsebünkben kétség afelől, hogy a miniszterelnök – saját állítása szerint – 12,5 milliárd eurót már hazahozott, és „jönni fog a többi is”? Azonban az a „többi” mintha lassan érkezne, miközben a fél ország feszíti fogait várakozva, és közben döcögve ér el az igazságszolgáltatási reform látszatának vélt diadaláig. De mi értelme számszerűsíteni, mikor az uniós alapok gőzerővel küzdenek, hogy ne vesszenek homályba a hétköznapok nyomorában?
A reformok és a valóság közötti rés
Különös, hogy a miniszterelnöki „eredmények” dícsérete akkor cseng a leginkább ironikusan, amikor a kép teljessé válik. Varga Zs. András kúriai elnök azon szakmai konferenciákon „viharzik ki”, ahonnan épp az autonómia szellemében rendel vissza bírókat. Az a felháborító kép rajzolódik előttünk, hogy miközben a kormány arról győzködi Európát, hogy az ország reformokban kiteljesedik, a valóság pont az ellenkezőjét mutatja. A jogrendszerbe vetett hit már csak zörögve működik, és mintha senki nem akarná összeilleszteni az elmaradt reformok üres puzzle-darabjait.
Ki a felelős és ki nem?
A legsúlyosabb paradoxon akkor születik, amikor a kormány egyszerre állítja, hogy az uniós pénzek nem vesztek el, és hogy ezek nélkülözhetetlenek az ország fejlődéséhez. Persze a felelősség mindig máshol van – legyen szó Brüsszelről, ellenzéki képviselőkről, vagy egyéb hatalomtól távol álló szereplőről. Minden alak, aki bármilyen formában szembesíti ezt az igazán stabil masinériát, hirtelen az ország ellenségévé avanzsál.
Ez a jövőkép pontosan illik ahhoz a sémához, amelyet már évek óta követhetünk: az ország kormányzatának védekező állásmódja és látszatbeteljesítő narratívája tökéletesen aláássa saját, egykor elhitt megbízhatóságát. Az uniós források céljának tisztasága ködössé válik, miközben egyre többen teszik fel a kérdést: kinek az érdekeit szolgálják ezek valójában?
Következtetés helyett felismerés
A történet véget nem érő szálai az ország társadalmi, gazdasági és politikai alapjain átívelve húzzák magukkal a kételyek özönét, miközben az a bizonyos 12,5 milliárd euró újra és újra visszatér. Talán nem is alapvetően az számít, hogy jön-e a „többi”, hanem hogy közben mennyit veszítünk az átláthatóság, bizalom és intézményi hitelesség hiányán. Az igazságnak ára van, és ezt az árat a magyar közönség fizeti ki napról napra a saját életfeltételeiben.
Forrás: hang.hu/magyar-hang-plusz/a-hazugsag-ara-175556