A szépség félreértelmezett festője a Magyar Nemzeti Galériában
Fényes Adolf (1867–1945) emlékkiállítása a Magyar Nemzeti Galériában nem csupán egy fénypont a tárlatok sorában, hanem egy mélyreható betekintés a festő életművébe, aki a szépség megjelenítése mellett a társadalmi igazságtalanságok témáit is feldolgozta. Betegsége és szegénysége ellenére, ami végül elragadta őt az életből, munkássága a magyar képzőművészetben megkerülhetetlen. Kiállítása, amely alkalmasint csak egy teremben mutatja be az alkotásait, sokkal nagyobb elismerést érdemelne.
Fényes jogi tanulmányait félbehagyva, 1884-től művészi karrierjét kezdte Székely Bertalannál és Greguss Jánosnál. Korai munkái a naturalizmus monumentális aspektusait idézték, ám a millennium idején egy merőben más utat választott, amikor a nemes, ideáltalanított társadalmi témákat kezdte el feldolgozni. A „szegény ember élete” ciklusai a mindennapi emberek sorsát, a kizsákmányolás szomorú valóságát örökítik meg. A galériában látható Özvegy című festménye a parasztság kétségbeesését, a szorongás szorítását megjelenítve maradandó hatást gyakorol azokra, akik szembesülnek vele.
A korabeli konzervatív kritikusok bírálatainak célkeresztjébe került, hiszen szocialis témáira hajlamosak voltak „félreértelmezni” azokat, politikai szándékát tisztázhatónak vélték. Fényes maga is reflektált ilyenkor, elmondva, hogy elsősorban emberként dolgozott, próbálva a társadalmi érzékenység élményét közvetíteni: „Csalódtam, Képeim mint az emberi nyomorúságok dekorációi hatottak.”
Ezután a festő stílusa fokozatosan szelídült; a XX. század elején készült impresszionista kompozíciói, a kisvárosi zeneképek, mint a váci és szentendrei utcák, a béke és a nyugalom ígéretét hordozták. Az 1910-es évek tájképei a posztimpresszionizmus színeivel világították meg belső látásmódját, a mindennapi élet apró csodáit ábrázolva. Csodálatos enteriőrjei, gyümölcsök és sütemények különös ünnepélyességgel tükrözik a várakozást és az egyszerűségben megbúvó szépséget.
A háborúkat követően Fényes a nemzet tragédiáját bibliai helyzetekben dolgozta fel, a második világháború előtti antiszemita légkör elől pedig a saját fantáziájába menekült. Utolsó önarcképén nagykabátban, rajzfüzetét szorongatva, a falusi táj fölött tekint vissza a nézőre – pillantása éppen csak balra esik a valóságra, amelyből mindjárt kizárják őt.
Zsidó származása miatt a nyilas hatalomátvétel után gettóba hurcolták, és Budapest ostromát követően, a nagy megpróbáltatások keservei között halt meg a Fasor-szanatóriumban. A Népszava rangos lap emlékezik meg róla: „A lakásban, ahonnan a mentőkocsiba vitték, még egy takaró sem volt, ami befedje, és egyetlen kályha sem melegítette a hideget.”
A látogatók és a műértők számára Fényes Adolf életművének felfedezése még mindig időszerű, a Magyar Nemzeti Galéria 1960 óta nem rendezett hasonlót. Szükséges lenne újraértelmezni e jelentős művész alkotásait, különösen a novemberben megjelenő tanulmánykötet fényében, mely részletezi életének összes aspektusát, valamint az életmű stiláris és tematikai sokféleségét. A kötet kutatási anyaga Fényes Adolf mintegy 800 darabot számláló műveit is magába foglalja.
A kiállítás címe: A csend képei. Fényes Adolf (1867–1945) emlékkiállítás. Kurátor: Plesznivy Edit. Megtekinthető a Magyar Nemzeti Galériában 2026. január 11-éig.
Ez a cikk a Magyar Hang 2025/43. számában jelent meg, október 22-én.
Forrás: hang.hu/kultura/fenyes-adolf-kiallitas-magyar-nemzeti-galeria-csendes-hangsulyok-181704