Az Orbán-rendszer kultúrpolitikájának velejárói
Orbán Viktor 2018 júliusában Tusnádfürdőn jelölte meg rendszerének kulturális küldetését, hangsúlyozva, hogy a politika nem csupán politikai rend, hanem egy különleges kulturális közeg is. E célkitűzés, amely hatására tizenhat éven keresztül kellett volna megmutatni, hogy mit jelent a valódi kultúra ebben az illiberális rezsimben, most állami kitüntetésein keresztül válik érthetővé. Az adományozott díjak, például a Kossuth-díjak, szisztematikusan tükrözik azt az ízlésvilágot, amely Orbán Viktor és a Fidesz elit kulturális felfogását jellemzi.
Az Orbán-kormányzat alatt a kultúra gyökereit vitathatatlanul gazdagító jobboldali művészek sorakoztak fel. 2026-ra, amikor a miniszterelnök már nem rejtette véka alá, hogy a bulvárkultúra a domináns irányvonal, több ikonikus figurát is az új trend szellemében helyezett a középpontba. Kis Grófo, Fásy Ádám és Gáspár Győző olyan nevek, amelyek sokkal inkább megfelelnek ennek a kulturális modernitásnak, mint a korábbi – Cseh Tamás vagy Jankovics Marcell – művészek, akik gazdagították a magyarság kulturális örökségét.
A jelenlegi kitüntetettek, mint például Pataky Attila és Nemcsák Károly, a kulturális korszak méltán megtestesítői, amely az Orbán-kormány diplomáciájának és politikai szándékainak hiteles lenyomatát próbálja adni. Ám ez sokkal inkább a magyar kultúra meggyalázásával egyenlő, mintsem a valódi tartalom értékével.
A díjak mögött álló politikai szándékokat tükrözi, hogy a Fidesz idején Bereményi Géza, aki a régi Orbán-kormány kulturális szellemiségének egyik alakja volt, elvegyült a kormányzat kulturális diskurzusán belül. Számos nevet emelhetünk, akik a kánonban a régi hagyományok terhét viselték el, míg új figurák, mint például Rákay Philip és Wieber Orsolya, akik a bulvárkultúra zászlóvivőiként léptek elő a közelmúltban, méltán bizonyítják, hogy a Fidesz hatalmi struktúrája alá rendelt tartalom immáron dominál.
Wieber Orsolya, akinek asztrológiai háttere és „magyar kozmikus rend” fogalmazása sokakat visszarepít a múltba, méltán kapott elismerést. Munkája, amely az István, a király rockopera és a népmese hagyományait ötvözi, a kormányzat szemében igazi értékké vált. Akár hiszünk benne, akár nem, a kormány döntéshozói számára ez a tartalom értékeket képvisel.
Ebben az eltorzult kulturális tájban, ahol a zsarnoki politikai ideológia és a bulvárkultúra egyaránt átjárja a közbeszédet, mégis biztató jel az, hogy a magyar kultúra tartóssága nem csupán a politikai változásokra épít, hanem mélyebb gyökerekkel bír. Az Orbán-rendszer kísérletei a kultúra manipulálására és csupán szolgaságot jutalmazó politika fenntartására nem tudják eltüntetni azt a valóságot, hogy a magyar hagyományok és értékek megmaradnak az utókor számára.
Ha egyszer a történelem a jövőben visszatekint erre az időszakra, valószínű, hogy a múltszázad nagyságainak neve mellett a mai politikai környezet képviselőit, mint Mészáros Lőrincet és Pataky Attilát, valamint más fontos szereplőket is találunk a panoptikumban. A kultúráért vívott harc persze nem áll meg, és a nyitott szellemű alkotók mellett a nem tűrtek, hanem a tűrt alkotók is ott lesznek a jövő könyveiben.