Fábri Zoltán és az Utószezon – A múlt kínzó árnyai
Fábri Zoltán 1966-ban rendezett Utószezon című filmje a magyar társadalom mélyen gyökeredző traumáira világít rá, különösen a holokauszttal való szembenézés elmaradására. A mű egyedülálló módon vetette fel egy olyan történelmi esemény felelősségét, amelyre a társadalom nagy része inkább nem kívánt emlékezni. A hatvanas évek közepén, amikor a múlt terhének témája még erősen tabunak számított, Fábri rendezése szembenézést sürgetett – ám válaszok helyett újabb kérdéseket vetett fel.
A Horthy-korszak szelleme egy balatoni restiben
Az Utószezon nyitójelenetei groteszk tükörképet adnak egy generációról, amely együtt sörözget és tréfálkozik, látszólag teljesen mentesen a múlt bűneinek súlyától. Az idős férfiak újságokat olvasnak egy balatoni restiben, Eichmann peréről szóló hírek az asztalon, mégis inkább a napi nyugalom, mintsem a múlt felelőssége foglalkoztatja őket. Egy tréfásnak szánt telefonhívás azonban elindítja az események láncolatát, amelynek során a főszereplő, Kerekes gyógyszerész végzetesen kénytelen szembesülni saját bűneivel.
Kerekes múltja és a kollektív memória árnyéka
Kerekes karaktere a holokauszthoz való viszony összetett ábrázolása. A történet szerint egykori munkáltatója, egy zsidó patikus házaspár feljelentése mély bűntudatot hagyott benne, melyet a társadalmi közöny, a felelősségvállalás hiánya még tovább súlyosbít. A barátai által kitalált „illetlen tréfa” felszínre hozza az eltemetett traumát, és arra készteti Kerekest, hogy megkeresse múltja áldozatait, kiderítve, túlélhették-e a deportálásokat. Ez az ámokfutás végül egy híradó-megtekintésben csúcsosodik ki, ahol a haláltáborok borzalmai szembesítik őt tetteivel.
Az emlékezés súlya és a társadalmi felejtés
Miközben az Utószezon szó szerint „bíróság” elé állítja Kerekest egy groteszk jelenetben, ahol barátai improvizált tárgyalást tartanak a lakoma asztalánál, a végkifejlet rámutat a múlt kibeszélésének lehetetlenségére. Kerekes nem talál megnyugvást: sikertelen öngyilkossági kísérlete után a film zárójelenete ismét a lakók kis szokásait mutatja be, mintha semmi sem történt volna. A társadalmi szinten rejlő feledés és emlékezés torzulásai, ahogy Fábri ábrázolja, megkérdőjelezik a múltfeltárás lehetőségét.
Társadalmi szembenézés: Lehetetlen küldetés?
Bár az Utószezon kétségtelenül nagy hatással volt a magyar filmművészet és társadalmi párbeszéd történetére, a bűnös múlt feldolgozása Fábri szerint mélyen morális akadályokba ütközik. Nem a gonosz hatalmak törlik el az emlékezést: magának a társadalomnak az alapvető működési logikája kényszeríti ki a felejtést. Az emlékezés, ahogy Fábri bemutatja, mindig torzításon alapul – torzításon, amely nélkül sem társadalom, sem politikai rendszer nem maradhat fenn.
Forrás: hang.hu/magyar-hang-plusz/ervenyesen-beszelni-a-holokausztrol-173075