A villa
Nem kell törődnie, kedves biztos úr, hiszen kikérdezési trükkök és pszichológiai nyomás nélkül is őszintén bevallom mindent: én gyújtottam fel a villát. De fontos megjegyezni, hogy egy hete már én voltam az ingatlan egyedüli tulajdonosa, tehát kizárólag önmagamnak okoztam anyagi kárt. Azt is szeretném kérni, hogy vegye jegyzőkönyvbe, hogy ezt a gyújtogatást pedagógiai céllal hajtottam végre. Mélyen hiszem, hogy ezzel több fiatal életét segítettem elő.
Fiatalságomra sok emlékem van, és higgyen nekem, kilencvenen túl ez már nem olyan egyszerű. Emlékszem a frontra, az osztálytársaimra, akiket 1944-ben elvittek, és soha nem tértek vissza. Emlékszem 1956-ra, a szökésünkre Ausztriába Kőszegnél… és Mártára, aki mindvégig mellettem volt. Mindketten műegyetemisták voltunk; én villamosmérnöki, ő építész karra járt. Együtt voltunk a Parlament előtt, a Széna téren, és együtt szökdécseltünk az osztrák határ felé. Aztán megkaptuk a hírt is: mindketten ösztöndíjat nyertünk a bostoni Massachusetts Institute of Technology-ra. Márta egyke volt, míg én öt testvérrel hagytam itthon. Reméltem, hogy majd mi is gyerekeket vállalunk, de ez sajnos nem adatott meg. Vércsoport-inkompatibilitás miatt nem sikerült a családalapítás, és mire az eredményes kezelés elérhetővé vált a nyolcvanas évek végén, már túl öregek voltunk a gyerekvállaláshoz.
Márta és én is sikeres karriert építettünk. Míg ő irodaházakat tervezett, én a szoftverfejlesztés élén álltam egy neves amerikai cégnél, amelyik nem CIA és nem is FBI. Habár a gyerekzsivaj hiányzott otthonunkból, mégis igyekeztünk a kocsma két hetét Magyarországon tölteni, a tucatnyi unokaöcs és unokahúg társaságában, hogy enyhítsük páros magányunkat. Márta minden nyáron örömmel utazott haza, míg én évről évre egyre kedvetlenebb lettem. Kérdés, hogy találkozunk-e még valaha a gyermeki álmokkal, és ha nem, mit teszünk a hibák kijavításáért.