A régi ebédlő emlékei
A régi ebédlő ajtaja a földszinti folyosón, az udvarhoz közelebb eső végéről nyílott. Ez a helyiség viszonylag kicsi volt, ahogy az épület egészére is a szűkösség volt a jellemző. Emlékszem, mennyire meglepő volt számomra ez a szűk tér, hiszen előzőleg egy modern, tágas általános iskolába jártam, ahol a folyosók és tantermek szélesek és világosak voltak, ezzel szemben itt a diákok között a szünetekben valóságos dugók alakultak ki, ahogy az osztályok vándoroltak egyik tanteremből a másikba.
Bár a városban egy országos főút haladt át, és néha teherautók araszoltak a gimnázium előtt, valahogy a „dugó” szót nem használtuk akkoriban. Sokkal inkább úgy tűnt, hogy mindez a mindennapi élet részévé vált, anélkül, hogy megneveztük volna. Az iskola minden kis zugát maximálisan kihasználták, ám ez a kihasználtság a földszinti fiúvécében is zavaró volt, ahol a takarítóeszközöket a folyosón tárolták, a párás és áporodott szagú rongyok mellett. Itt csupán egyetlen fiúvécé állt rendelkezésre az egész épületben, ami a nemek közötti arányokat is tükrözte. A lányok bár a két emeleten kaptak vécét, azok messze voltak az ebédlőtől, ami kényelmetlen helyzetet teremtett számukra, ha éppen sorba kellett állniuk az ebédért. Ez a helyzet nemcsak a fizikai korlátokat, hanem a nemek közötti egyenlőtlenségeket is megmutatta.
A régi ebédlő tehát nem csupán egy étkezési helyiség volt, hanem egy olyan tér, ahol különböző élmények, emlékek és kihívások összegződtek, amik meghatározták a diákéletet ebben a szűk, de különleges környezetben. Azt hiszem, ez a hely azóta is nosztalgiát ébreszt sokunkban, hiszen mindaz, ami ott történt, formálta a fiatalok identitását és közösségi tapasztalatait. Az igazi értékét mégis nemcsak a fizikai formája, hanem a vágyakozás, a közösség és a barátság szálai fűzik össze, amelyekre az idő nem tudott hatni.